5. rész - Álomjáró

Sziasztok! Meghoztam az ötödik részt :)
Nagyon szépen köszönöm a NÉGY feliratkozót! Hatalmas öröm nekem, hogy már négyen követik a blogot,és szeretik , amit csinálok :)  Köszönöm!

Jó olvasgatást a részhez.

Egy hang szállt felém, nem is olyan távolról. Azt mondta harcos.
-Harcos?-szemeim villámcsapásként pattantak ki. Egy gyönyörű,puha, zöld gyepen feküdtem, jobban mondva inkább már ültem. Mellettem egy újabb ismeretlen idegen állt.
-És te ki vagy?-néztem fel rá bizonytalanul.

-Csupán egy másik harcos, akárcsak te magad.-az idegenem öltözéke hasonlított egy indiánlányra, számomra idegen anyagú kaftán szerűséget viselt,amire jelek voltak festve, mindehhez tökéletesen hozzá illő cipőt viselt. Az ismeretlen magas volt, haja fekete, és két fonatba fogott. Kezében egy hosszú botot tartott, aminek legtetején egy farkasfej csücsült. 

-Én nem vagyok harcos!-feltápászkodtam a földről és megigazítottam a pólóm, ami furcsa módon egyben volt rajtam. Pedig megesküdtem volna, hogy a támadóm leszedte rólam.
-Kezdtem tényleg úgy érezni, hogy egy diliházban a helyem.-fogtam a fejem.
Az ismeretlen halk kuncogást hallatott, majd mellém lépett.
-Mutatok valamit.- előre sétált, és intett, hogy kövessem.
Én pedig követtem, ha már itt vagyok megismerem ezt a helyet. A nagy kíváncsiságom fog a sírba vinni egyszer, de addig is kihasználom eme' éhségemet. 

Az idegen és én egy zöldellő réten sétáltunk át, a lábaim mellett apró, kék virágok nyíltak. Jobbra, kicsit távolabb egy  apró tó terült el, a tó közepén vízililiomok úszkáltak, viráguk gyönyörű rózsaszínben pompázott. Balra folytatódott a tisztás.
Ám előttünk a fák sűrűsödni kezdtek, míg végül egy erdő terült el előttünk. Fenyő erdő volt, akárcsak otthon, de ez az erdő sötétebb volt, baljósan sötét.
-Mintha ezek a fák betegek lennének.- fogtam meg a hozzám legközelebb lévőnek a törzsét.
-Mert azok is. Mérgezik őket. -nézett rám szomorúan az idegen.
-Mégis ki? Az erdő, a fák, mind csak segít az életünkön. Tudom, mert egy erdő mellett élek.
Kedves ismeretlenem nem szólt egy szót sem, csak a távolba mutatott, magasan a fák fölé.

Odanéztem, és megláttam.Az irányba, ahova az előbb mutatott fekete füst szerűség szállingózott fel.
Annyira elvarázsolt a szépséges rét, hogy nem is láttam a füstöt.
-Démonok-suttogta az idegen.
-Tessék?- tekintetem lekaptam az égről, és az ismeretlen lányra fordítottam.
-Jól hallottad, a sátán gyermekei. Démonok. Sötétek, a lelkük rég elrothadt, nincs bennük jóság. Egyetlen céljuk elfoglalni minden létező világot, és kiszívni az élőlényekből az erőt.
-Ácsi! Milyen erő?! - szemöldököm az "erő" szó hallatára a magasba szökött, és igazi "neked mi a jó élet ártott meg" nézéssel vizslattam a lányt.
-Minden élőlény él...
-Ez nyilvánvaló.kezem karba téve vártam a mese többi részét.
-A démonok is éltek egykoron,ám bennük csak a rossz volt meg, a jó hiányzott. Azért teremtettet,hogy egyensúlyozza a világot.  

-Oh a jó és a rossz.-gondoltam
-De a démonok atyja a Sátán, mérhetetlen erejével újabb lényeket, melyek ötvözték a végtelen rosszat, a kínnal és a ronda kinézettel. Így jöttek létre a megadémonok. Ők sokkalta erősebbek az egyszerű démonoknál. Aki megtámadott, ő is  megadémon volt. Puszta szerencse,hogy még élsz, bár ahogy látom,ő csak a pecséted akarta felnyitni és átformálni.
-Már megint az a pecsét...Miről beszélsz?!-Nem tudod ki vagy? -nézett rám kerek szemekkel az ismeretlen.-Reira Swan, Redhood az otthonom, 18 éves leszek holnap és egy egyszerű végzős gimnazista vagyok.-Te vagy a kiválasztott, Reira! Sátán a  hatalmát pedig ara használja, hogy démonokat küldd a felkeresésedre. A démonok ellen a farkasok küzdenek. Hogy miért ők?! Mert a régi legenda szerint a farkasok  a Hold őrzői. A Hold pedig a tisztaság, a kerek egész, az egyensúly és a béke jelképe.  

Sajnos a démonok növekvő hatalmával nem minden farkas tudja  felvenni a harcot...
-Nekem ez sok! -kezemet a mellkasomra szorítottam, leguggoltam és próbáltam össze húzni magam olyan picire, amilyen picire csak lehet. - Csak álmodom.-Valóban álmodsz! De a lelkedben jársz! 

Ha magamban járok, akkor... nem! Azén lelkemben nincsenek démonok.
Felbátorodtam és ujjam szegeztem az idegenre.
-Bennem nincsenek se démonok, se indiánok, sem semmi más, ami fura lény! -kiáltottam.
-Láss, ne csak nézz! - mutatott körbe az ismeretlen indián lány, majd köddé vált.
Eleget téve a kérdésének körbe fordultam és néztem,minden szemügyre vettem. És beugrott...
Az erdő, aminek a határán éppen álltam, a redhoodi erdő volt, a tó, a mi tavunk,ahol Ethannel fürödni szoktunk nyaranta. A virágok... a házunk mellett nőnek. 

-Most már látom.- kezeimet a fülemre tapasztottam, levágtam magam a  földre, hanyatt feküdtem és behunytam a szemem. -Meg kell emésztenem.
-Nincs idő rá. A gonosz fenyeget és neked tenned kell valamit!
Kinyitottam a szemem és a lány ott állt a fejem felett. Nem hagyott sokat gondolkodni...
-Mégis mit tehetnék?
-Rejtsd el a pecsétet!  A megfelelő időben, az arra megfelelő helyzetben majd felnyílik és akkor használni tudod az erőt.
-Hogyan?- kérdésem , akár a nyílzápor zúdult a lányra. Hirtelen jött faggatózásomnak meg lett az eredménye, elhallgatott.

-Ezt magadtól kell tudnod...csak te tudod.Te vagy az, aki erre hivatott. 

Fogalmam sincs mit tegyek, csak egy egyszerű lány vagyok. Legalább is azt hittem eddig. A nagyi mit fog ehhez szólni? Igen a nagyimmal élek, felmerül a kérdés miért? Anyám a születésem percében meghalt,apám pedig nem tudott anya nélkül élni, így öngyilkos lett. Mit sem törődve azzal, hogy én élek, és szükségem lehet egy apára.
A nagyi! Jesszus! Ő vajon látta tegnap a szörnyet? Nem volt valami halk móka, még ha szegény nagyot hall is. 

-Oké,hogyan is jutok ki innen? fordultam a számomra még mindig idegen indiánhoz. 

A válaszát sosem fogom megtudni, mert valami kiragadott a "lelkemből" és egy puha párnára helyezett. 

Sötét honolt mindenhol, engem pedig annyira kimerítettek az események, hogy egyből álomba szenderültem. 

*Ethan szemszöge*

-Keressetek neki egy pólót!-utasítottam a többieket, amíg én lehámoztam Reiről a szétszakadt anyagot. Óvatosan visszahelyeztem az ölembe és simogattam az arcát, hátha felébred.-És nézzétek meg kérlek a nagymamáját. A földszinten kell lennie. Reméljük nem hallotta a kis jelenetünket.
A kis újoncok egyből kaptak az alkalmon és lerohantak a földszintre. Pár perc múlva visszajöttek egy sárga cetlivel a kezükbe.
"Elmentem elintézni pár dolgot Lincoln Citybe, a városban kell éjszakáznom,de holnap délután itthon vagyok.Csók:Nagyi"
-Hála' Égnek!-fújtam ki hangosan a levegőt.-Mázlink van.
-Tessék.-nyújtott át Jace egy nagyobb méretű fekete pólót. -Köszi, ez az enyém. -mosolyogtam a barátomra, majd elkezdtem felöltöztetni az ájult lányt. 

-Akkor hogy kerül hozzá? Együtt vagytok?
-Dehogy. Régebben került hozzá. Beleesett a patakba és megfázott volna, ha nem adom neki oda.
-Valld be, hogy érzel valamit iránta.- ült le mellém Jace.
-Nincs mit bevallanom, nem érzek iránta semmit. Ő csak szimplán a barátom. Mindig is ennyi volt és mindig is ennyi marad.
Jace ezúttal csendben maradt, és jól tette, nem illett volna egy Jace féle cinikus megjegyzés.
A lehető legóvatosabban felkeltem, felemeltem Reit, akár egy menyasszonyt és az ágyába fektettem.
Ekkor egy nagyobb,ám mégis halk levegővétel hagyta el a száját. Ennek örömére mosolyognom kellett, hiszen végleg megbizonyosodhattam arról, hogy nincsen semmi komolyabb baja. 

-Hagyjuk pihenni. Az elmúlt dolgok után, ráfér.-fordultam Jace fele.
-Rendben.- Jace egy perc alatt átváltozott, és távozott azon a törött ablakon, ahol bejött.
Leültem Rei ágya mellé a földre és vigyáztam az álmát. 

A rész itt véget ér sajnos.Remélem elnyerte a tetszésed, ha igen írj commentet! :)
Viki